Egyik szemem sír, a másik nevet.
Káosz tombol legbelül.
Lelkem, mint fényre dobott boroshordó kong,
S felel rá a fájdalom.
Mégis, újul szívem a zöld
Lángú rét láttán,
A kékséget ezernyi madárraj
Fonja be énekével.
Nincs társam, kivel osztoznék
Az ujjainkban bizsergő örömben,
Szívdobbanásunk ütemére sétálva
Az álomi táj égkék csúcsain.
Lényem szárnyal, mikor e
Csodákban gyönyörködöm,
A tündöklés eltűnik, mikor
Örvénylő lelkembe betekintek.